ॐPukács

Léda, elűzhetsz
E vén, kutya-szemektől
Sohasem menekülhetsz.
Jönnek a rémek:
Ezek a szomorú, vén szemek
El nem engednek, Néznek.

Kezem szomorú áldását hinti:
Óh, tegnapi halott mozdulatok,
Óh,érintések halott kéje,
Óh, tegnapi kis bánataink, ti,
Óh, tegnapi bizakodásaink,
Óh, tegnapi tegnap igéje:
Noli tangere
Óh, hóhér idő,
Óh, tegnapi tegnap igéje
Megrontásoddal megszépült varázs.

Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?
Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.
De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.

Hiszen harsogás a dolga,
Éhes, ékes nagy legény,
De sohse volt ilyen torka,
Ilyen harsány sohasem.
Óh, Tavasz, én úgy szeretlek,
Te nagy, zengő rosszaság,
Zsarolója pajzán kedvnek ,
S kongó jóság sohasem.
Himnuszod ritkán daloltam,
Mert hogy nagyon te vagyok,
Életem eltavaszoltam ,
S nem leszek más sohasem.
Óh, életeket fogyasztó,
(Most jobban, mint máskoron) ,
Életeket lelohasztó ,
Nem tudsz lenni sohasem.

Ha elmentél
Okod volt rá s minden tettnél
Mondottál egy jó nagyobbat:
A halált.
Csak hadd fájjon
Szívem e bolond hiányon,
Hogy nem látom bölcs-hunyorgó
Szemedet
Százegy éjnek
Virrasztója, éber lélek,
Most is bizton és neked van
Igazad

Élt és írt élet, szerelem s dalok,
Mámorotoktól lassan ballagok.
Be sokat adtam oda értetek
S nekem be kurta kézzel mértetek.
Vagyonom vékony, koldus szemfedők:
Kis áltatás és még kevesebb gőg.
S ha ez se lesz, mi lesz hát majd velem?
Kap obsitot nóta és szerelem?
Életemet, túl a silány derűn,
Nem fogom-e meginni keserűn?
Óh, szerelem s kevéske kis mívem,
Életetek, félek, hogy semmi sem.
S az életem, félek, hogy megunom
Hazugság-fogytán és fele-uton.
Obsitom sem lesz bölcs emlékezés,
Áltatás és gőg elfogy e kevés.
Futó homok lepi be a nyomom
S az asszonyom sem az én asszonyom.

Hogy lóg az öreg sötét Föld
Hinta, palinta.
Talán-talán, nagyon messziről, mintha
Pénztelen gyermekként a vásárban
Hívna a hinta
És talán, messziről, sóvárognánk:
Hinta, palinta.

Méla szépséged hol nevelgetett,
Nem mehet el beteghez a beteg
S nem ámulhat el híres tájakon,
Hisz szomorúságra változtál el,
Seb lettél: fáj nagyon.
Fáj a közeség messzire megyek
S az ősi Tuhutum-hágta hegyek
Felejtődjenek, halványodjanak
S minden az itthoni pusztulásból:
Nekem elég marad.
Be furcsa, mikor mellünkben sirunk,
Be furcsa, hogy ilyeneket irunk
Ma, amikor úgy röpül a világ
S csak a magyar lantos nyög és kérdez,
Mint egy régi diák.

Gyötrött és tépett magamat
Régi hiteiben fürösztve
Vérből, jajból és lángból
Szedegetem össze
S elteszem, mint életes holtat.
Kell még Tegnapról hív tanu
S kell talán az én hadisarcom,
Hogy drága mementóként
Fölemeljem arcom
Egy új emberű új világra.
Vád nélkül széttekintgetek
Majd vertségek és diadalmak
Földjén, hogy a kaoszból
Harsos igét halljak,
Vagy harsos igét én hallassak.
Hős emberségem, várakozz,
Szép álmokat aludj, lefénylett
Jós és jó magyarságom,
Hívni fog az Élet
S föltámadások örök Rendje.
Most tél van s szegény mag-magam
Megnémítva és behavazva
Rendeltetés hitével
Őrzöm meg tavaszra,
Igazimnak sarjadásáig.

A Mában élni a Jövőért,
Az Újnak tenni hitet:
Valamikor csináltam én ezt?
Mintha valami baj ért volna,
Dobása valakinek,
Homlokomon éles, nagy kő ért.
Harcos valómból kiszakadtam?
Véres-e a homlokom?
Igaz-e csúf menekülésem,
Vagy csak véres ésszel, homlokkal
Álmodom és gondolom?
Jaj, be szörnyüen megriadtam.
S mégis most már váltott a kedvem:
Régieket keresek.
Pedig, ugye, nem történt nagy baj?
Tán egy kicsit megzavarodtam
És a szavam kevesebb
S csak még hitből van kevesebbem.
Ugye, azért tartnak a harcok
S nem változott a világ?
Csak az én vén homlokom vérzik?
A Jövőt is el csak én dobtam
S tagadom a mai Mát?
Én, jaj, a régiekkel tartok.
Drága Tegnap, sebetlen homlok,
Hajh, nagyon szeressetek,
Nagyon szeress, éltem leéltje,
Hátha mégis baj van a Földön
És igazak a sebek
S minden Leendő összeomlott.

Húnyó alkony nyilai bíborozzák a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sárga rózsák csöndesen tündökölnek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett, a tó partján,
ahol, mint felidézett nagy, tejszínű rém,
a füzek mögött kétségbeesve imbolygott a köd és sírt,
oly hangon, mint a vadkacsák, ha egymást hívják,
csapkodva, kiabálva, a füzek közt,
hol égő sebemet hordoztam árván:
de a szürkület elfödte a nád közt a tavirózsát s a nap nyilait,
melyek bíborozták - a sok rózsát, elfödte,
csöndesen, a sok nagy sápadt rózsát a vizen.

Egy délután, vasárnap, amikor meleg van, s a szöllő nagy szeme szinte forr,
szeretnék egy öreg kisasszonynál, vidéki, nagy, meleg és hüvös lakásban vacsorázni,
hol teregetve áll a friss fehérnemű. Szanaszét az udvaron,
és a kút körül kis csibék futnának - és egy szép fiatal lány venne még részt a ház családi vacsoráján.
Nehéz ételeket kapnánk, s pástétomunk cukrozva lenne, és benne két nagy galamb.
Utána feketét innánk, mindhárman, aztán szalvétáinkat gyorsan összehajtogatnánk, s mennénk, ki, a kert kék káposztáihoz.
"Bemegyek", mondaná a néni, s: "Maradjatok!" És mi csókolóznánk,
hosszan összetapadnánk piros ajkunkkal a vérpiros pipacsoknál.
Aztán zendülne az estharang - s erre még szorosabban simulnánk egymáshoz, ő meg én.

Az emberek arca fénytől torzult,
ami a térben szétcsorog,
alakjuk éjjeli hordává társult,
így imbolygó világgá fásult,
kusza halom kavarog.
Homlokukról a sárga sugár elűzte a képzetet,
pillantásukban a bor pulzál,
vezényli a kezeket a darabos gesztus,
és e révén beszédük értelmet nyer;
miközben azt mondják: Én és Én
értelme: Lényegtelen

Nem olyan, mint a tengerpart,
az ágyunk, csak partszegély,
hol fekszünk elheverve?
Kemény melled egyetlen bizonyságunk,
mely túlnő mindenen és szédit egyre.
Mert ez az éj, melynek sok hangja kélt,
hol hívja s tépi egymást annyi állat,
nem szörnyű idegen nekünk?
S miként: mi künn, lassan, nap néven,
ujra támad, abból kettőnk ennél tán többet ért?
Oly szorosan egymáshoz kell feküdnünk,
mint porzók körül a szirmok a kelyhen:
mert oly naggyá nőtt már a mérhetetlen
s feltorlódva rohan ránk körülöttünk.
Mégis, míg tagjaink összetapadnak,
hogy ne lássuk, mint jő az áradás,
belőled vagy belőlem kiszakadhat:
mert lelkünk kenyere az árulás.

Az alkonyégi ametiszt
Mind mélyebb kékbe hull,
Az utca fáin át fakó Zöld lámpák lángja gyúl.
Dal szól a régi zongorán,
Derűs, nyugodt, meleg,
A sárga billentyűk fölött
A kis fej megremeg.
Sóvár, ijedt szem úzi még
Az álmok dallamát -
Az alkony éji kékbe hull Az ametiszten át.

Az úton ért az éji köd. A párás
Sűrűben bámészen nézett a hold.
Nem szokta meg az éjszakai járást
a ló, riadtan horkolt-dobrokolt.
Oly furcsa volt a mozdulatlan erdő
Így félálomban, dermedt-komoran.
A hold ezüstös fényében derengő
tisztás felé fordítottam lovam.
Láp köde ül a síkra, de a templom
a dombtető merő ezüstben áll.
Ott túl az erdőn, völgyön, túl a dombon
szülőházamat rejti a homály.
A ló is érzi, hogy közel a házhoz.
Egy faluban sok apró fény remeg.
Az út két oldalán megannyi fárosz
a pásztortüzek felvöröslenek.

Zenét minékünk, csak zenét,
ezért a versed lebegőben
ragadd meg a lágy levegőben,
amint cikázik szerteszét.

Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
és megvetőn dobd a zenének,
mert édes a tétova ének,
s a kétes olvadó anyag.

Fátylak mögött tüzes szemek
és déli, reszkető verőfény,
s a langyos őszi ég merő fény,
kék csillagok tündöklenek.

Mert csak te kellesz, Árnyalat,
és semmi Szín, koldusi ékül,
ó, fuvola s kürt összebékül,
e síma álomszárny alatt.

A gyilkos Csattanó gaz úr,
baj lenne ha versedbe hagynád,
az ötletet, e durva hagymát,
melytől könnyez a szent Azúr.

Szónoklat? Törd ki a nyakát
és jó, ha izmod megfeszíted,
pórázra szoktatván a Rímet.
Mi volna, ha nem volna gát?

Ó jaj, a Rím silány kolomp,
süket gyerek, oktondi néger,
babrál olcsó játékszerével
s kongatja a szegény bolond.

Zenét minékünk, muzsikát!
Legyen a vers egy meg nem álló
lélek, mindig új vágyba szálló,
mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,
hajnalban, az ideges szélben
mentákra üljön észrevétlen…
A többi csak irodalom.

Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomoru lenne.

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,

a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma:

jönnek a szőke és roppant barbárhadak

s a Birodalom únt akrosztikont farag

s stílusát bágyadó alkonyat aranyozza.

A lélek émelyeg, árvasága kínozza.

Mondják, hogy messze nagy háborúk zajlanak.

Óh, hogy a lassú szív s a gyenge akarat

nem tud már s nem akar kigyúladni pirosra!

Hogy nem tud, nem akar meghalni egy kicsit!

Ah, nincs több bor? Bathylle, tréfáid mind kifogynak?

Ah, serleg s tál üres! Nincs értelme a szónak!

Csak egy kis csacska vers maradt: tűzbe vetik;

csak egy rabszolga, ki járja a maga útját;

csak a nagy, leverő, oktalan szomorúság! 

Egy délután, vasárnap, amikor
meleg van, s a szöllő nagy szeme szinte forr,
szeretnék egy öreg kisasszonynál, vidéki,
nagy, meleg és hüvös lakásban vacsorázni,
hol teregetve áll a friss fehérnemű.
Szanaszét az udvaron, és a kút körül
kis csibék futnának - és egy szép fiatal lány
venne még részt a ház családi vacsoráján.
Nehéz ételeket kapnánk, s pástétomunk
cukrozva lenne, és benne két nagy galamb.
Utána feketét innánk, mindhárman, aztán
szalvétáinkat gyorsan összehajtogatnánk,
s mennénk, ki, a kert kék káposztáihoz.
"Bemegyek", mondaná a néni, s: "Maradjatok!"
És mi csókolóznánk, hosszan összetapadnánk
piros ajkunkkal a vérpiros pipacsoknál.
Aztán zendülne az estharang - s erre még
szorosabban simulnánk egymáshoz, ő meg én.

Magányos, agyag-szürke alkonyat,
A földön szörnyű sóhajt hord a szél –
A nyárfa csúcsa lustán földet ér,
Ahogy gumiként egyre bólogat.
Mély pusztaság... és itt az éjszaka,
Hallom, hogy holtan nyög a szerelem –
Hallom, s egy pontot nézek mereven
Kacagva, nyögve, sírva, bruhaha...

"Olyan a nap, mint a hervadt rózsa,
Lankadtan bocsátja le fejét;
Levelei, a halvány sugárok,
Bús mosollyal hullnak róla szét.

Néma, csendes a világ körűlem,
Távol szól csak egy kis estharang,
Távol s szépen, mintha égbül jönne
Vagy egy édes álomból e hang.

Hallgatom mély figyelemmel. Oh ez
Ábrándos hang jólesik nekem.
Tudj' isten, mit érzek, mit nem érzek,"

Elmentél, s én a sivatagban
Lábnyomaidat csókolom.
De gõgös büszke szót az ajkam
Nem ejt ki többé már, tudom.
Abból, mi történt, mit se bánva,
Megértettem magaslatod:
Igen. Te a Galileám vagy,
S én fel nem támadt Krisztusod.
S becézzen bárki másnak ujja,
Gyalázzon bármi szóbeszéd: Az Ember Fia már nem tudja,
Hová is hajthatná fejét.

Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
És álmodozva pingál enyhekéket,
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

A sötétség, az éji, rút csuha,
Lebomlik a fák törzsén nesztelen,
S borzong a jó hüvösben meztelen
Az erdő, az örök buja csuda:
Most, mielőtt pompás testét kitárja
Mindenkinek, nyújtózik hallgatag,
S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

De itt, a szűk utcák közé bezárva
A szürke hajnal szennyes és sivár,
Nagy, sárga szirmát elhullatta már
A lenge gázláng, az éj bús virága.
Itt-ott mered csak, s furcsán, betegen
Lobog a kétes és nehéz homályba
Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
Mely vakon leng a siket tereken.

Annuska, alszol? bús utcák során
A bús hajnalban járok egyedül,
S hogy vígasztaljon, halkan hegedül
Fantáziám, a magános cigány:
Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával
Hangfogózza dalát, míg ballagok,
Jó volna most megállni ablakod
Alatt egy édes, fájó szerenáddal.

A szívem adnám oda hegedűnek,
A szívem, melyből bú és vágy zokog,
Lopjon szivedbe enyhe bánatot
És kósza vágyat, mely árván röpülget,
Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött életem.

Egy nagy kék nevetés az ég.
A fájdalmas, hegyes távol opálos,
Fehér és színes házakkal a város
Hideg napfényben: ez a messzeség.
Oly messze látni, oly jó messze nézni;
A befagyott folyón csillog a jég,
S fáj, hogy elvágy s itthagyna ha lehetne,
A szívem, ez a hű özvegy cseléd.
Túl a hegyen most vonatok sietnek,
Fehér mezőkön, fényes sineken,
A kerekek dalolnak és nevetnek
És csábitón izengetnek nekem.
Csak ne volna a levegő oly tiszta,
Csak ne égne minden szin oly nagyon,
A kocsinyom oly különös ne volna
A mint barnán fut a fehér havon.
S a miket máskor még csak megse látok,
Ne rikoltoznának úgy a plakátok,
Mily szép sárgák a villamos kocsik,
Mily kékek, barnák, szürkék a szemek!
Egy tábornok agg lábán a vörös stráf
Ifjan, szépen a világba nevet.
Jó volna most egy pejlovon ügetni,
Távol pusztákon vígan, egy magam;
A déli napban a lovam ragyogna
S ha nevetnék villogna a fogam.
Ó szép volna a korai sötétben
Nézni a kék füstöt a házam felett,
És hallgatni a hosszú néma éjben,
Hogy ugatnak a nagy, bundás ebek.
Gyertya égne fehér meszelt szobámban,
Nagy árnyékom feküdne a falon,
Mint a hogy egy agyon zaklatott élet,
Némán fekszik a lágy ravatalon.
Sokat lennék egyedül a sötétben,
És végtelen szép téli éjeken
Félve emlékeznék; lustán tünődnék
A messzi, messzi, messzi életen.

A setét bolt nagy üvegablakán
Figyelt ki, s keskeny öklére könyöklött,
Néztem e teltszárú, lágyzáru öklöt,
S éreztem: messze-messze ül e lány,
S tudtam: nincsen számomra mosolya...

S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod?
Ezt is lelked karjával átkaroltad,
S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap,
Bús viziód lesz, s sírni fogsz, hogy áldott
Keze homlokod nem éri soha...

Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt,
Aki másért olyan szép, nem teérted,
Hisz maholnap elfárad ifju térded,
S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd:
Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád...

Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl,
Hinned: itat még borával az élet,
S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt,
Te is, dalodból, mint aranykehelyből
Osztod még áhitattal szent malasztját...

Hiába!... már a városvégi lankán
Bolyongtam, künn egy agg szántotta földjét,
A bölcsek szelíd nyugalma ömölt szét
Szépmívű arca évötvözte lapján,
Köszöntött, és én elmerengve néztem.

Ökrei a barázdát lomhán vonták,
Mint egykedvű évek az arcredőt...
S szívemben akkor halkan arcra dőlt
A méla bánat, s kék kösöntyűs kontyát
Megbontva, sírt a sűrüdő setétben...

Szurok Á! hó É:! rőt I! zöld U! kék O! - csak egyszer
Lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
Á! - szőrös öv, mely a setét legyek faráról
Csillog, ha némi vad bűzt belepnek lomha testtel!

Á! árnyak öble! É! hűs párák, tiszta sátor,
Halk hóvirág, királyi hermelín, jégtűs gleccser!
I! bíborok, kihányt vér, kacagógörcs a keccsel
Vonagló női ajkon, ha düh rándítja s mámor!

Ú! - az isteni tenger nyúgodt, gyürűző tánca,
Nyájjal hintett fenyér csöndje, tudósok ránca
A békés homlokon, mit alchimia tép föl, -

Ó!: - szörnyü harsonák, mik ítéletre zengnek,
És Csönd, melyben világok és angyalok kerengnek,
Oméga! - viola sugár az Ő szeméből!

Hogy jöttem lefelé egykedvű, vén vizeknek
Folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
Lármás rézbőrű raj közt céltábláúl sziszegtek
Bepingált cölöpökhöz nyílazva meztelen.

De hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,
S hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol, -
Alighogy véget ért a parti, furcsa hecc,
Vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.

És tél jött, szörnyü zaj közt s engem, kiben siket
Csend hallgatott tunyán, mint a gyermekagyakban,
Felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,
Nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!

Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve
Tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
A mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
S nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?

Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt,
Mint almák hűvös húsa csúszik a gyermek-torkon;
S hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
Letisztúlt rólam és levált a kormány s horgony.

Azóta egyre fürdök a roppant tengerek
Költészetében, melybe csillog csorog és béke
S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
Lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,

Mert kékes színüket átfesti drága mámor
S ringatja enyhe rengés a réz-szín nap alatt,
S nincs alkohol, csitítóbb, se dal, mely ily puhán szól,
A rőt s rosszízü vágyak ettől megalszanak!

S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,
S a mélységek hintáit s kanyargó áramát
Láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
S olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.

Láttam sülyedt napot, vad titkokkal befolyva,
Míg alvadt messzeségek violája ragyog
S hallottam, mintha antik tragédiát dalolna,
Messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.

S vakító hó-csucsokról álmodtam zöldszin éjen,
Míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
Az óceánok csókja: izes áram a mélyben
S mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt.

És át sok hónapon, mint ha dagály robog
A sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
Rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok
Ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.

S találtam tengeren túl s alúl a horizonton
Párduc-szem fényű és virágos szigetek
Kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón
A pőre nép fölött szivárvány libegett.

Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyű hálón
A sás közé akadt Rém poklos teste reng,
És vizeket rohadni örök szélcsendben állón,
S örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.

Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs
Eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
Hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás
S enyhűlni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.

S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék
Halat, minőt találtam, aranyból s énekelt,
S züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték
S olykor hizelkedőműl édes szél lengve kelt.

S olykor a minden tájak únottja, pólusok
Bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
Beszórt árnyék-virággal, mely kén-szájjal susog
S térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.

S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek
Szőkeszemű sirályok, csetepatés család,
Ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg,
Majd elhagyott sülyedve: aludni még alább...

Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros,
Kit elvitt a vihar élőtlen étherig,
S zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most
Részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik,

Im, bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékűl,
Utam kapút az ég izzó falába fúrt,
S zsákmányúl téptem onnan, finom poéta-étkűl,
Izes nap-cafatot s szakadt, nyulós azúrt!

Bitang deszkám belepte a villamos medúza,
S nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt
Reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
A reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.

Oh én, ki immár ötven mérföldnek távolából
Hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
S kit újra s újra vár a kék és merev távol,
Megvetlek Európa, únt gátú, ócska föld!

Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget,
Hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva,
S hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg
Alvó madárseregként a boldog Jövők titka!

- De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte,
S kegyetlen volt a hold és keserű a nap,
Már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe:
Bár megszakadna már s benyelné már a hab!

Oh ha van Európában öböl még, melyre halkan
Vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
Hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
S papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...

Mert kit megfürdetett minden vizeknek búja,
Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
S jelzászlók és tüzek hívalgó gőgjét únja,
S hogy hídak vad szeme bámúljon rá bután...

Átkaroltam a nyári hajnalt.

A paloták ormán még semmi sem moccant. Halott volt a víz. Az árnyak tábora még nem kerekedett föl a liget útjairól. Mentem, fölriasztgatva a fürge és langyos leheleteket; és a drágakövek pillantást lövelltek, és a szárnyak zajtalanul felemelkedtek.

Az első esemény az volt, hogy az ösvényen, a már friss és ólomszürke csillogással rakotton, egy virág megmondta a nevét.

Fölnevettem a fenyők közt lebomló vízesésre: az ezüstös csúcson megismertem az istennőt.

Akkor egyenként felemeltem a fátylakat. Hadonászva, a fasorban. A lapályon, ahol aztán elárultam jelenlétét a kakasnak is. A városban a tornyok és a kupolák között menekült; és én üldöztem őt a folyó márvánnyal kövezett partjain, koldusként futottam asszonyi lénye után.

A kaptatón, egy babérliget mellett átöleltem rengeteg fátylával; éreztem egy kicsit hatalmas testét. Aztán a hajnal is, a gyermek is elterült a fák alatt.

Mire fölébredtem dél volt.

A csöndes ház, ahol a kulcs bent van a zárban,
az asztal, hol gyümölcs, s tisztavizű pohár van,
s az asztallap közös, ében tükörlapuk;
kint a két út, amely a láthatárba fut
dombok mögé, ahol tenger van mindenütt,
s minden, mi nevetést kelt, tisztát, egyszerűt,
olyat, mint azoké, kik mást sosem kivántak,
mint kékvizű kutat, s körötte rózsafákat,
fürtöt szöllőjükön és életüknek estet,
melybe csepp örömet, s csepp mélabút kevertek,
s napok sorát, amely mind-mind egyforma nap.
Jól megértettem én mindezt, hogy láttalak
belépni, Szerelem, míg kedvesemre vártam,
s láttam, a telt gyümölcs szétolvad női szádban,
s vizet iszol, leülsz, s isteni, képtelen
nagy szárnyad átsöpör a téglatűzhelyen.

Megöltek három kisleánykát
S nézték szivét a három kisleánynak.
Az elsőből boldogság áradt
S amerre csorgott vére végig,
Három kígyó sziszegett három évig.
A második szíve vidám csak
S amerre csorgott vére végig,
Három bárányka ugrált három évig.
A harmadikban bú volt, néma bánat
S amerre csorgott vére végig,
Három arkangyal állt őrt három évig.

E szűz, e szertelen s e szép-szép mái nap

felveri-é vajon, szárnyát verdesve részeg,

e fagyba-tűnt tavat, hol sohasem-merészlett

röptek álma kisért a tükrös jég alatt?

Ki hajdan hattyú volt mereng itt: megmaradt

volt fönségében, ám reménye mind kiégett,

nem dalolván ki a majd-élni-jó-vidéket,

mire a meddő tél unalma rászakad.

Nyaka lerázza majd fehér agóniáját,

mit rákötött a táj. De nem a föld igáját,

hol tolla fogva van. Puszta fantom, akit

ragyogása idéz ide. A néma ajkú,

zárt megvetés merő álmába fagyva itt

így tölti hasztalan száműzetését a hattyú. 

Únván az ispotályt, a búsat, hol a függöny
Sivár fehérje közt avas tömjén lebeg,
S hol a kopár falon csüggedt feszület függ fönn, -
Hátat fordít sunyin a félholt, vén beteg,

S ablakhoz vánszorog: sütkérez teste romja, -
De fő, hogy látja még, ott künn a nap virúl!
Fehér haját s aszott csont-arcát vágyva nyomja
Az üveghez, mely a friss fényben ég s pirúl!

S szájával lázasan a kék azúrba vájna,
Mint ifjan, hajdanán, ha szítta szép szüzek
Lágy bőre kincseit... míg mocskos lesz a fájva
Tapadó csók nyomán a langy arany üveg...

S ujjong, hogy él, noha testét szent olaj kente
S gyötörték gyógyszerek, kongó órák s a bús
Ágy s köhögés... s ha künn vérzik a naplemente,
Szeme a fénybefúlt tetőn túl, messze, dús

Arany hajókra lát: az égen, hattyuszépen
Bibor- s illat-habon aluszik mindahány,
Ringatva sárga, szép villámot dús ölében,
S halk terhük rest teher, csupa emlék talán!...

Igy én, utálva már az Embert, kit vad lelke
Boldogság-vályuhoz fetrengni s falni hajt,
S ki egyre szimatol, moslékot merre lelne,
Hogy nősténye egyék és szoptassa a fajt,

Futok s fogózkodom minden ablak-keresztbe,
Hol elfordúlhat a lélek az éktelen
Léttől: gyúl az üveg, szűz harmatban feresztve,
Arany hajnalt ragyog reá a Végtelen,

S tükrén angyal vagyok!... és létem halni némúl...
- Művészet, Misztikum: oh mind-mind ablakok! -
S új, szebb létre kelek s álmom, dús diadémúl
Viszem, egek egén, hol a Szépség ragyog!

De jaj, felémelyeg a szívem igy is néha,
E menhelyen, hiszen mégis a Rög az úr!
Orromba bűzöl a Butaság hányadéka
S be kell fognom, mikor legkékebb az azúr!

Oh Én-em, aki fájsz, lehet-e menekülni,
Betörni üvegünk, mit beszennyez a Rém? -
Megszökni, tolltalan szárnyunkkal elrepülni,
- akár zuhanni is, örök terek ürén?